Képfényező blog

Szeretem a telet, a hideget, a havat… Az olyan nyirkos, olvadós napokon azonban, mint amilyen a mai is, az ember szívesen felidézi a napfényt, a meleget, a nyarat. Elmereng korábbi derűsebb útjain, sőt, arra vetemedik, hogy még a fényképeit is előkeresse számítógépe elfeledett mappáiból… Velem legalábbis ez történt ma…

Sosem jártam azelőtt Spanyolországban… és földrészünk dél-nyugati felét amúgy eddig nem is nagyon látogattuk. Első- és másodsorban észak szerelmesei vagyunk, de a tavalyi év a konferenciákra járás miatt valahogy máshogy alakult. Nyár elején Attila még egyedül ment el Valladolidba, pár hónappal később aztán Madridba már magával vitt engem is. Félretettük hát a kempingfőzőt, sapkát-sálat, elővettük tarka nyári ruháinkat és irány DÉL!

Ha jól emlékszem annyira naivak voltunk, hogy csak egy gépet vittünk – persze ne cipeljünk sokat, számít a súly, meg aztán nem csak fotózni megyünk, megleszünk mi így is… Hát persze.

Az első két és fél napon nem is volt semmi gond. Attila benn ült a konferencián én pedig nyakamba vettem a várost. Szállásunk a központ közepén volt, a Gran Víaról nyíló utcában, egy apró kis szállodában, vagy inkább szállodácskában. Számos furcsasága mellett egy előnye volt: mindenhez közel volt. Így aztán felkerekedtem és el kezdtem felfedezni Madridot. Először csak a hangulatos utcák, díszes épületek kötöttek le, és a cégérek, árkádok, kandeláberek sora miatt nem tudtam nem fényképezni. Aztán eljutottam a királyi palotáig és néhány templomba is beültem megpihenni, örülni a csendnek, meg hogy végre észrevegyem: nincs munka, nyaralok. Lenyűgözött az építészet. Ha egyszóval kellene leírni mindazt, amit láttam, akkor a „pompa” lenne a legalkalmasabb. Igen, mindenből sugárzott az egykori dicsőség pompája – arany és fekete, dísz a díszen. Az én szívemhez ugyan közelebb áll a szépség letisztult, ennél egyszerűbb kifejezése, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érintett meg az a vizuális csoda, amit ott láttam.

Persze Spanyolország és így Madrid sem csak az építészete és műemlékei, hanem az ott élő emberek temperamentuma miatt népszerű. Önfeledt hahotázások, hangos perlekedések, önmagában a spanyol nyelv! és persze az elmaradhatatlan mutatványosok, az alkotásaikra alkudozó festők és a piac az ibériai sonkával, friss olajbogyóval és telt vörösborral a Plaza Mayor közelében. Hmmm. De jó is volt.

Második napomat, amit a fényképezőgép társaságában töltöttem, tehát már inkább az emberek határozták meg. Átnyergeltem a portré és teleobjektívekre és többé-kevésbé észrevétlenül próbáltam elkapni egy-egy pillanatot, mimikát, mozdulatot. Egészen megszerettem a várost!

Harmad-negyednapra aztán helyreállt a családi rend, vége lett a konferenciának és a fényképezőgép is visszavándorolt tulajdonosához. Persze semmilyen váltás nem megy könnyen… lehűlt, beborult és elkezdett esni az eső… Igen, Madrid úgy látszik neked mutatta meg szebbik arcát, de azért a nyár nem hagyott el minket teljesen, maradt még látnivaló bőven a közeli Segoviaban és Toledoban, ahol a maradék időt töltöttük. Azt azonban elhatároztam, hogy a legközelebbi „egyvagykétgépetvigyünk” kérdésnél nem a súly alapján fogok dönteni… :-)

A madridi út fotóiból készült zenés diavetítés az alábbi képre kattintva indítható:

Krakkóban jártam szeptember végén – rövid látogatás volt, hajnalban érkeztem, este vissza is jöttem, és mivel munka-ügyben voltam kint, csak kb. 11-ig voltam turista. :)
De a város hangulatából ezalatt a rövid idő alatt is megfogott valami, még egy borongós, esős, szürke őszi napon is. Hogy ezt a képek is visszaadják-e, nem tudom… de remélem. :)

Diavetítés, (kedvenc) zenével:

Vetítés és zene nélkül:

A nyáron egy konferencián jártam Valladolidban, ebben a szépséges spanyol (kis)városban. Madridtól bő két óra busszal, vonattal kicsit kevesebb – ha nincs éppen vasutassztrájk. :)

Először jártam Spanyolországban, de remélhetőleg nem utoljára – Valladolidot nem jegyzik a legnevesebb turistacélpontok között, de ha a többi városuk “csak” ennyire vonzó hely, már érdemes körbenézni…
Elsősorban a hangulat teszi különlegessé, azt hiszem. Például este 10-kor az egész város apraja-nagyja kint van a sok sétálóutcán, a város szívének számító Plaza Mayor-on vagy környékén. És jókedvűen, vidámak, jó közöttük lenni – ráadásul a spanyol talán a legszebb nyelv, amit eddig hallottam, érdemes nyitott füllel sétálni az utcán. :)

Megszámlálhatatlan sok templom van mindenfelé, minden második sarkon biztosan – sok száz éves, sok ezer főt befogadó templomok ezek, impresszív látványt nyújtanak… legkülönlegeseb köztük talán a valladolid-i katedrális: szemre úgy tűnik (és az útikönyv ezt igazolja is), hogy kb. 300 éven keresztül folyamatosan építhették. Hatalmas nagy, láthatóan sok különböző részből összetoldozva – kívülről még feltűnőbbek a vöröstéglás betoldások a fehér mészkőben, de belülről sem kifejezetten egységes stílusú épület. Szombaton pedig amerre sétáltam, az összes templomban folyton esküvő volt, én nem is értem, hogy… de lehet, hogy kiköltözöm, ez az esküvőfotósok Mekkája kell legyen. :))

Persze vittem fényképezőgépet is, néhány fotó és rövid kis vetítés látható most itt a Képfényező blogon:

Jártam egyet a városban délután… kellett egy kis kikapcsolódás, feltöltődés. Az apropó a terepszemle volt egy pénteki fotózáshoz, de legalább ilyen fontos volt, hogy élveztem a tavaszt, a jó időt, azt, hogy néhány óráig turista voltam (Budapesten), néztem az embereket, a karikaturistát a Ráday utcában, a kávézókban üldögélő-beszélgető párokat, a padon napozó nagypapát, a ruhaboltokat látogató lányokat, és úgy egyáltalán, az életet…

És eközben újra meg újra rádöbbentem, hogy Budapest valami egészen csodás város. Kicsit vigyázhatnánk rá jobban, és csomagolhatnánk szebben, de ez most más lapra tartozik. Azt hiszem, megtaláltam a város leggyönyörűbb lakóépületét. Nem múzeum, nem kell hozzá belépőjegy és fotózási engedély… viszont keresni kell. És érdemes is nyitott szemmel járni, benézni minden kapualjba, mert néha varázslatos körfolyosós épületekre bukkanhatunk.

Jártam persze ismertebb helyeken is, bár a belvárosi templomot is inkább az Erzsébet-hídról, fentről és a homlokzatát nézve ismerjük. Pedig az oldalfal, a középkori részletek legalább ilyen szépek, ráadásul a híd alatti parkoló felől nézve a fény játéka is említésre méltó. :) A Párizsi-udvarról szintén kevesebbet hallottam az elmúlt években, mint amit érdemelne… ilyen belső teret, udvart, mennyezetet sem építenek mindenhol.

Röviden és tömören: szeretem Budapestet. Csak nem mindig tudom, hogy így van… de ha rászánok egy délutánt, hogy sétáljak, nézelődjek, igyak egy kávét a Váci utcában, akkor újra meg újra rájövök. :)

Valahogy úgy alakult, hogy tavaly őszig egyáltalán nem jártam Erdélyben. Magam sem értem, hogy lehet: utazni szeretek, Erdély közel van, és sok szempontból jó volt ott lenni. A táj csodaszép, az épületeknek helyenként lenyűgöző atmoszférája van, az emberek kedvesek, és hihetetlen történeteik vannak… Sebaj, minden kezdet nehéz. Először, de egészen biztos, hogy nem utoljára indultunk arrafelé. :)

Egy hosszú hétvégére mentünk, első éjjel Felőrön laktunk, a parókián. Meghökkentő lendülettel, lelkesedéssel dolgozó lelkész és felesége várt minket, a szépen felújított templom és az épülő iskola szomszédságában. No, meg olyan körtepálinkával, amit azóta is meghatottan emlegetünk… :) A templom és az iskola története pedig a legjobb Wass Albert regényeket idéző fordulatokban bővelkedik – a bukaresti minisztériumba, az osztályvezetőnek egy sporttáskában elvitt fél disznóval megsegített építési engedély még csak nem is a legjobb ezek közül… :)

Este elmentünk Désre, sétáltunk egyet a városban, elhoztunk valakit a vasútállomásról, és megcsodáltuk a templomot – mindig nagy rajongója voltam az ilyen gyönyörűséges, fazsindelyes, fiatornyos templomtornyoknak és évszázados kőfalaknak. Van valami nyugodt bölcsessége az ilyen korú épületeknek, és ez az atmoszféra valahogy hat az emberre…

Másnap kirándulni indultunk, az elvi úti cél a Nagy-Pietrosz csúcsa volt. Aztán kicsit elhúzódott a reggeli: megismerkedtem a zakuszkával – egész eddig azt hittem, amiben padlizsán van, az jó nem lehet. Tévedtem. :) Utána elindultunk, de nem jutottunk messzire, egy kanyar után, az út közepén tátongó iszonyatos gödörben odakoppant az autó, utána megállt, meg se nyikkant. Félretoltuk, telefonálgatás, némi morgás az útviszonyok miatt… végül utánunk jött a felőri lelkész egy autószerelő sráccal, és megoldották.

Az idő viszont elszállt, úgyhogy a nagy hegymászásból egy könnyed séta lett a domboldalban, de nem bántuk ezt sem. A rutinosabbak szerint igazi erdélyi táj volt – rám az újdonság varázsával hatott, megfogott. :) Amíg el nem kezdett nagyon sötétedni, ballagtunk felfelé, aztán visszafordultunk, és úgy beszéltük meg, mindenkinek azt mondjuk, fent jártunk a csúcson. Fényképem sajnos nincs onnan… :)

Este elindultunk visszafelé – halottak napja volt, megálltunk este  a Házsongárdi temetőben; majd késő éjszaka értünk Magyarigenbe, a parókiára. Aznap csak az tűnt fel, maga a parókia micsoda épület… méter vastag falak, nem túl magas, de boltíves mennyezet – olyan érzése volt az embernek, a következő ajtó mögött Bethlen Gábor sakkozik Bocskai Istvánnal. :)

Világosban, másnap azután körbejártunk… meglátogattunk néhány templomot, amiket az Ágoston Sándor Alapítvány sok szorgos munkás kéz segítségével rendbe rakott az elmúlt években; legalábbis amennyire az állagmegóváshoz szükséges volt (tetőszerkezet, leomló falak, …). Nehéz lenne mit hozzáfűzni a látottakhoz, a képek magukért beszélnek. És beszélnének még sokkal többet is, ha legalább egy kicsivel több időnk lett volna…

Reggel bementünk Gyulafehérvárra istentiszteletre – a rsakeformátus templomba, ami szintén lélekmelengető volt… De az igazán nagy élmény a 11. századi székesegyház. Beléptünk, és olyan érzésem volt, mintha a történelem a vállamra tette volna a kezét. Bentről nincsenek képeim, igazából képtelen voltam elővenni a gépet (alig 10 percünk volt, ezalatt csak néztem, néztem…) – de azt megállapítottam, hogy ez még a jáki templomot is felülmúlja. Eddig számomra az volt az etalon (meg egy picit a lundi székesegyház). Mellékesen a fél magyar történelem itt van eltemetve (Hunyadi László, Bethlen Gábor, János Zsigmond, …). Érdemes elolvasni a székesegyház történetét, egyfajta rövid kivonata lehetne Magyarországénak.