Előfordul sokszor, hogy a fényképezés valahogy felüdít. Sőt, legtöbbször így van, ezért szeretjük. Embereket fotózni pedig akkor lehet jól, ha szeretjük, szeretni tudjuk őket – gyerekek esetén ez kifejezetten könnyen szokott menni. Még akkor is, ha az amúgy mindig jókedvű, mosolygós és kiegyensúlyozott kisasszonynál rögtön eltörik a mécses, ahogy belépek az ajtón. :)

Azért ha már lenne fiam, bemutatnám neki... :)

A nagyobbik pici lányra már a szemfülesek emlékezhetnek (innen és innen), Hangira még nem, úgyhogy itt volt az idő:

"Hát te meg mit akarsz itt?"

Azt szoktuk mondani, hogy inkább a fényképezőgépet vigyük a gyerekekhez, mint a gyerekeket a fényképezőgéphez. A műterem, és minden kitalált környezet idegen, mű, és éppen a természetessége, a gyermeki őszintesége vész el. Így történt ez most is, és még inkább megerősített ebben a gondolatban – az otthon és a család hozzátesz a képekhez, és az egész hangulatához valamit, amit kár volna elvenni.

Egy idő után rájöttünk: Saci már fényképez. :)

Összeraktam egy rövidke zenés diavetítést is (a zenének külön örültem, mosolygósabbat már nem is találhattam volna :) ), ez az alábbi képre kattintva elérhető:

Diavetítés a képre kattintva!

Még mindig Budapest belvárosának kincseinél maradunk… valóságos aranybánya ez.

Itt találkoztunk Zsófival is, és készítettünk néhány fotót “just for fun“, még mielőtt Tamás megérkezett volna a közös képekhez; ha úgy tetszik, készítettünk neki egy kis meglepetést. Szeretem az ilyen fotózásokat; az “intimnek” nevezett műtermes fotózás valahogy nem az én világom. Ez viszont valahogy természetesebb, őszintébb, ugyanúgy örömet okoz (neked és a párodnak is), és még csak nem is kell mindenki elől titkolni, büszke lehetsz rá. :)

Szeretem a “klasszikusan szép”-et, minden tekintetben – és ez végül össze is állt. Helyszín, stílus, ruha, Zsófi – úgy érzem, megtaláltuk a legjobb környzetet és hangulatot. Legalábbis nekem tetszik, de a lényeget illetően Tamást és Zsófit kellene megkérdezni… :)

A lentebbi képre kattinva zenés diavetítésként, az alatta lévő kis képekre kattintva pedig csak úgy, egyszerűen megtekinthetőek a fotók.
Zsófinak köszönet a modellkedésért, a Nikon Magyarországnak pedig a rendelkezésünkre bocsátott felszerelésért. :)

A Művészetek Palotája belső tere előtt le a kalapot… egyszerűen lenyűgöz mindig, ahányszor odamegyek. Fotózni is jártam ott többször, főképp tánc-előadásokon, de volt szerencsém már az épülethez magához is. :) Azután 2009-től gyakorlatilag megszűnt a fotózási lehetőség a Házban… :(

Ezért aztán nagy örömmel fedeztem fel a fotópályázatuk kiírását (ezúton is köszönet Daróczi Csabának, hogy szólt róla!), annak is leginkább a MűPa épületéről szóló kategóriáját. Regisztráció után fotózási lehetőséget is biztosítottak, lehetett sorozatot is nevezni, a koncepció pedig szinte azonnal meglett – hiszen korábban már próbálkoztam a feladattal. Mert az épület maga remek, de még jobban szeretem, ha ember is van a képeken. A legtöbb személyes élményem tánchoz vagy jazz-hez kötődik itt, és a tánc hozzákötése az épülethez, képekhez kézenfekvőnek tűnt.

A belső tér formavilága, ívei, ritmusa szinte kívánja ezt. Egy balerina könnyed eleganciája, kecsessége pedig kiválóan “díszíti”, emeli ki az épület formavilágát. Volt is már néhány képem korábbról mindehhez, és elkezdtem tervezgetni a következőket. Közben írtam Cristy-nek, aki egy hétvégén el is tudott jönni Ceske Budejovice-ből (időközben a South Bohemian Ballet társulatához szerződött), átbeszéltük a koncepciót, és nekiláttunk. :)

A kitartásáért továbbra is becsülöm ezt a lányt – az első, levegőben úszó képekért kb. 30 percet küzdöttünk. Nehéz pont a megfelelő mozdulatot a megfelelő helyen bemutatni, és mindeközben nem egyszerű feladat a megfelelő pillanatban exponálni (pár századmásodperccel előbb nyomni a gombot), és eltalálni a fókuszt is egy igen gyorsan mozgó táncos esetében. Én kezdtem volna feladni, ha nem Cristy mondja, hogy ő bizony akarja azt a képet… :)

Körbenéztünk aztán még itt-ott, sokféle kép készült, ezek közül néhányat most összeválogattam ide a blogra is; maga a pályázati anyag pedig a korábbi és a mostani fotók keverékeként állt össze. Természetesen nagy köszönet Cristina Porres Mormeneo-nak a modellkedésért és közreműködésért, a Művészetek Palotájának pedig a lehetőségért! :)

A Nikon Magyarország jóvoltából egy hétig nálam járt az ősszel elérhető csúcstechnika, egy kis ismerkedésre. Próbáltam több különböző fotózást is erre a hétre időzíteni, köztük egy olyat, ami már régóta meglévő-érlelődő koncepció volt. Amikor Madridban jártunk, kezembe akadt Fernando Manso munkája, és ismét életre lehelte egy már kissé porosodó ötletemet: szerettem volna városképeket készíteni úgy, hogy legyen ugyan ember rajta, de az valóságos dísze legyen, ne pedig az esernyős idegenvezető után özönlő turista-sereg.

Így kerültünk vasárnap kora reggel a Várba Lindával – aki azonnal megértette, átérezte mit szeretnék. A bordó estélyi ruha, sőt talán még inkább a mozdulatok eleganciája az volt, amit kerestem. Ami illett a Vár, a Halászbástya és a Palota mellé, stílusában, kifinomultságában, ugyanakkor törékenységével mégis érdekes kontrasztot teremt a Palota tömege. Lindának tehát nagy köszönet a modellkedésért, együttműködésért, azért mert szívvel-lélekkel ott volt. Mindig öröm, ha az ember egy régóta dédelgetett tervét valóra válthatja – nekem ez most megadatott. :)

A következő képre kattintva megtekinthető egy zenés diavetítés az összes, arra érdemesnek bizonyult képből. :)
A bejegyzés végén pedig a szokásos kis válogatás képei láthatóak. Az egyik kedvenc munkám 2009-ből. :)

Ismét láttam valamit, amiért jó és érdemes fényképezőgépet ragadni. Egy lányt és egy fiút, és bár a szó szinte elcsépeltté válhat: szerelmet. Az örömöt a másik közelsége miatt, az izgalmat, vibrálást, teljes megfeledkezést a külvilágról. És ez utóbbi nagyon fontos nekem ahhoz, hogy őszinte képeket készíthessek, és ugyanakkor szinte ünnepélyes megtiszteltetésnek érzem, ha valaki ennyire beenged az életbe, közel enged magához. Kicsit ünnepi hangulatban megyek haza, mert része lehettem valami kivételesnek…

Ez a lényeg. Persze kerestünk remek helyeket, épületeket és fényeket, ismét csak Budapest kissé elrejtett kincseiből; váltogattunk stílust, öltözéket és kalapot, mert ez is fontos ahhoz, hogy a képeket élmény legyen majd kézbevenni. Zsófinak és Tamásnak köszönet a fentebb leírtakért, és azért is, mert ide kerülhettek most ezek a képek. És milyen jó, hogy eszükbe jutott esküvőtől függetlenül is, hogy örömet okozna néhány közös fénykép, egy szép emlék ezekről a napokról, szerelemről és szenvedélyről… :)

Válogatás a képekből alul, zenés diavetítés pedig az alábbi fotóra kattintva.
A Nikon Magyarországnak ismét köszönet, ezek a képek is az éppen próbálgatott D700-zal készültek. :)