Egy keresztelőnek mindig különös jelentése, töltete van. Szimbólum, ami az ember Istenhez tartozását fejezi ki – és már a szimbolika is magáért beszél. Mert ugyan sokszor nagy liturgiával, díszes környezettel és pompás ruhába öltözött emberekkel vesszük körül, a lényeg mégis az egyszerűsége: egy kevés tiszta víz, ez az egyetlen látható jel, ami fontos.

A többi valahol belül történik, különösen ha egy femélnőtt ember maga kéri, hogy kereszteljék meg.

Aminek nyilvánvalóan komoly oka van – meggyőződésem, hogy mindenki életében vannak pillanatok, amikor meghallja, megérzi az Isten szavát. Aztán vagy gyorsan elnyomja valami mással, vagy odafigyel rá. Vagy rögtön felismeri, vagy csak megérzi, hogy valami többnek kell lennie a világban, vagy a történtek mögött, mint amit lát…

“De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” (Ézsaiás 43,1-2)