Szeretem a telet, a hideget, a havat… Az olyan nyirkos, olvadós napokon azonban, mint amilyen a mai is, az ember szívesen felidézi a napfényt, a meleget, a nyarat. Elmereng korábbi derűsebb útjain, sőt, arra vetemedik, hogy még a fényképeit is előkeresse számítógépe elfeledett mappáiból… Velem legalábbis ez történt ma…

Sosem jártam azelőtt Spanyolországban… és földrészünk dél-nyugati felét amúgy eddig nem is nagyon látogattuk. Első- és másodsorban észak szerelmesei vagyunk, de a tavalyi év a konferenciákra járás miatt valahogy máshogy alakult. Nyár elején Attila még egyedül ment el Valladolidba, pár hónappal később aztán Madridba már magával vitt engem is. Félretettük hát a kempingfőzőt, sapkát-sálat, elővettük tarka nyári ruháinkat és irány DÉL!

Ha jól emlékszem annyira naivak voltunk, hogy csak egy gépet vittünk – persze ne cipeljünk sokat, számít a súly, meg aztán nem csak fotózni megyünk, megleszünk mi így is… Hát persze.

Az első két és fél napon nem is volt semmi gond. Attila benn ült a konferencián én pedig nyakamba vettem a várost. Szállásunk a központ közepén volt, a Gran Víaról nyíló utcában, egy apró kis szállodában, vagy inkább szállodácskában. Számos furcsasága mellett egy előnye volt: mindenhez közel volt. Így aztán felkerekedtem és el kezdtem felfedezni Madridot. Először csak a hangulatos utcák, díszes épületek kötöttek le, és a cégérek, árkádok, kandeláberek sora miatt nem tudtam nem fényképezni. Aztán eljutottam a királyi palotáig és néhány templomba is beültem megpihenni, örülni a csendnek, meg hogy végre észrevegyem: nincs munka, nyaralok. Lenyűgözött az építészet. Ha egyszóval kellene leírni mindazt, amit láttam, akkor a „pompa” lenne a legalkalmasabb. Igen, mindenből sugárzott az egykori dicsőség pompája – arany és fekete, dísz a díszen. Az én szívemhez ugyan közelebb áll a szépség letisztult, ennél egyszerűbb kifejezése, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érintett meg az a vizuális csoda, amit ott láttam.

Persze Spanyolország és így Madrid sem csak az építészete és műemlékei, hanem az ott élő emberek temperamentuma miatt népszerű. Önfeledt hahotázások, hangos perlekedések, önmagában a spanyol nyelv! és persze az elmaradhatatlan mutatványosok, az alkotásaikra alkudozó festők és a piac az ibériai sonkával, friss olajbogyóval és telt vörösborral a Plaza Mayor közelében. Hmmm. De jó is volt.

Második napomat, amit a fényképezőgép társaságában töltöttem, tehát már inkább az emberek határozták meg. Átnyergeltem a portré és teleobjektívekre és többé-kevésbé észrevétlenül próbáltam elkapni egy-egy pillanatot, mimikát, mozdulatot. Egészen megszerettem a várost!

Harmad-negyednapra aztán helyreállt a családi rend, vége lett a konferenciának és a fényképezőgép is visszavándorolt tulajdonosához. Persze semmilyen váltás nem megy könnyen… lehűlt, beborult és elkezdett esni az eső… Igen, Madrid úgy látszik neked mutatta meg szebbik arcát, de azért a nyár nem hagyott el minket teljesen, maradt még látnivaló bőven a közeli Segoviaban és Toledoban, ahol a maradék időt töltöttük. Azt azonban elhatároztam, hogy a legközelebbi „egyvagykétgépetvigyünk” kérdésnél nem a súly alapján fogok dönteni… :-)

A madridi út fotóiból készült zenés diavetítés az alábbi képre kattintva indítható: