Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Előfordul sokszor, hogy a fényképezés valahogy felüdít. Sőt, legtöbbször így van, ezért szeretjük. Embereket fotózni pedig akkor lehet jól, ha szeretjük, szeretni tudjuk őket – gyerekek esetén ez kifejezetten könnyen szokott menni. Még akkor is, ha az amúgy mindig jókedvű, mosolygós és kiegyensúlyozott kisasszonynál rögtön eltörik a mécses, ahogy belépek az ajtón. :)

Azért ha már lenne fiam, bemutatnám neki... :)

A nagyobbik pici lányra már a szemfülesek emlékezhetnek (innen és innen), Hangira még nem, úgyhogy itt volt az idő:

"Hát te meg mit akarsz itt?"

Azt szoktuk mondani, hogy inkább a fényképezőgépet vigyük a gyerekekhez, mint a gyerekeket a fényképezőgéphez. A műterem, és minden kitalált környezet idegen, mű, és éppen a természetessége, a gyermeki őszintesége vész el. Így történt ez most is, és még inkább megerősített ebben a gondolatban – az otthon és a család hozzátesz a képekhez, és az egész hangulatához valamit, amit kár volna elvenni.

Egy idő után rájöttünk: Saci már fényképez. :)

Összeraktam egy rövidke zenés diavetítést is (a zenének külön örültem, mosolygósabbat már nem is találhattam volna :) ), ez az alábbi képre kattintva elérhető:

Diavetítés a képre kattintva!

Mikor megbeszéltük Lindával ezt a kedves csütörtök délutánt, akkor tudtam, hogy el fogok vinni magammal egy tekercs Tri-X-et. Aztán elkezdtem gondolkozni azon, hogy tulajdonképpen miért is…

Ott a kezemben a meglehetősen jól dolgozó digitális technika, amivel elvileg mindent meg lehet csinálni, amit a film tud, ráadásul rögtön látható és korrigálható az eredmény, szélesebb tere van az utólagos feldolgozásnak – tehát elvileg semmi szükség nincs egy tekercs filmre. És technikai értelemben talán nincs is sok. Fekete-fehér képet lehet faragni egy “digitális negatívból” (RAW file-ból) is. Ha elég ügyes az ember, valószínűleg utánozni is tudja bármely fekete-fehér film tónusait is…

Van viszont egy hangulati tényező, amit nem lehet kikapcsolni, és nem lehet utánozni. Számomra a film ad egy olyan intimitást, amit a digitális nem, vagy máshogy tud csak elérni. A tudat, hogy ehhez most nem nagyon fogok hozzányúlni, csak kijön a laborból, és kész van; a felelősség, hogy nincs utólagos korrekció, meg a kijelzőn nézegetés… mind-mind felelősséget tesz a képek mögé. És ha az embert odaengedik, ahol a két ember között elérhető talán legszorosabb kapcsolatot láthatja, akkor ezt a felelősséget jó is érezni…

Ez az oka annak, hogy már Gyöngyiéknél is, és most Lindáéknál is előkerült a Tri-X. A film a fent leírtak miatt, a Kodak Tri-X meg egyszerűen kedvenc a fekete-fehér filmek között. Legalábbis ha ilyen emberi pillanatokat szeretnék megörökíteni.

Néhány olyan kép van most itt, amik nekem nagyon kedvesek – és amikért nagyon hálás vagyok Lindának és Sacinak, meg persze Lacinak, aki most nem annyira látszik. :)

Lindáék régi jó barátok, az egyetem kezdete óta ismerjük egymást – és részben az esküvői fotós “karrier” kezdetét is nekik köszönhetem, az első olyan esküvőm volt, ahol én voltam a fotós. A képeket itt a blogon is láthattátok, bár már elég régen… :)

Az esküvő óta eltelt három évnek apró, ámde annál mosolygósabb gyümölcse is van: Sacibaba. Jó dolog visszatérni fotózni olyanokhoz, akiknek már az esküvőjén is ott voltam, akikkel amúgy is baráti viszonyban vagyok – most is nagyon élveztem. Eltöltöttem náluk egy délutánt – egyszerűen jó volt nézni őket, rácsodálkozni, hogy van olyan kisember, aki még az én kezemben is hosszú ideig elvan sírás nélkül, jókedvűen, és úgy egyáltalán, felvidítja az embert egy ilyen mosolygós, jókedvű, kiegyensúlyozott család.

Hálás vagyok a nyitottságért, bizalomért, amivel fogadtak – nem kellett küzdeni azért, hogy “bensőséges” fotókat lehessen készíteni, nem egy idegennek szóló arcot láttam, hanem saját magukat. Pedig egészen biztos, hogy Lindának is furcsa órákon át egy objektív előtt lenni, szokatlan érzés, hogy akár az etetés csodáját is látja valaki… de ezekhez a képekhez ez kellett. Akárhogy is nézzük, a fotós lelkének is egy felfrissülés egy ilyen délután. :)

A barátainknál, családtagjainknál valahogy sok kisember született nagyjából egy évvel ezelőtt – egyikük Fanni. Nem teljesen ismeretlenek ők már itt a blogon, egy unokatestvérénél jártam korábban…

Élveztem most is: kisgyermekhez, anyukához fotózni menni nagyon jó. Vidámak, kedvesek, aranyosak voltak – a kisasszony a végén már rám is hajlandó volt mosolyogni, így estig jó napom volt. :))

Néhány kép látható itt (rákattintva nézhető méretben is) – ha pedig szeretnétek ilyet ti is, írjatok bátran! :)

Az egyik legszebb téma, amit el tudok képzelni egy fotó számára: az édesanya és egy kisember kapcsolata.
Minden szinten. Ahogy egymásra néznek, az érintés, ahogy megérzi a másik közelségét, az evés/szoptatás… mind-mind olyan elemi, mély kapcsolat két ember között, amihez hasonló nem sok van.
Nemrég jártam Gyöngyiéknél. Nagyon nehéz rövid idő alatt néhány képen megfogni, megmutatni azt, amit érzel – de megpróbáltam. :)

Ugyanez, de kicsit más megfogalmazásban:

És igen… nagyon szerettem ott lenni.

És: ha te is anyuka vagy, hasonló pici gyerekkel, és szeretnél ilyesmi képeket – akkor jó helyen jársz. :)