December elején tettünk egy villámlátogatást Bécsbe. Egy kisebb csoportot (egy buszt) vittünk, körbejártunk, nézelődtünk. A nap első felében idegenvezetősen, túristásan körbeszaladtuk a belvárost, utána elbuszoztunk a Belvedere-hez, és megnéztük a szecessziós kiállítást is, majd volt egy kis szabadidőnk délután.

Amit nagyon élveztem, köszönhetően leginkább Katinak és Andreasnak – őket az esküvői képeikről ismerhetjük. :) Andreas Bécsben született és nőtt föl, és rengeteg, idegenvezetőknél fel nem lelhető, de annál érdekesebb történetet tudott. Például a bécsi levéltárról, aminek a teteje néhány évtizede leégett – a nagybátyja pedig éppen akkor tűzoltóként dolgozott. És mint elmesélte, aznap hajnalban a szemközi spanyol lovasiskola vagyont érő lovait elegendő tűzoltó / hivatásos híján járókelők kezébe nyomták, hogy vigyék őket valahova messzire a tűztől. Tréfás elképzelni, hogy reggel álmosan ballagok munkába, és egyszer csak egy lovat vezetek pórázon, magam sem tudom hova… :)
Számomra ezek azok, amitől úgy érzem, közelebb kerülök kicsit a helyhez, ahol járok…

Azután a Stephansdom, ami akárhogy is nézzük, lenyűgöző. Nem csak gyönyörű, amúgy építeszeti szempontból. De vannak templomok, ahova az ember belép, és érzi, ahogy a történelem a vállára nehezedik… ezt éreztem egyebek mellett mondjuk Jákon vagy Gyulafehérváron is, és ezt éreztem itt is. És mint megtudtuk, a világháború után a város geometriai középpontjában álló, beszakított tetejű, erősen megrongált Stephansdom volt az első, amit a bécsiek újjáépítettek – többek között Andreas nagypapája, ezért (is) keresztelték őt itt.

A nap nagyobbik részében sok emberre kellett figyelni, ráadásul nem is volt kedvem olyan képeket csinálni, amikből tucatszámra áll a sok teljesen egyforma mondjuk a Flickr-en – úgyhogy például a Belvedere impozáns épületéről szemből készült fotó itt most nem lesz, bár tényleg szép… De néhány fotót azért hoztam arról, ami tetszett. Mert Bécs egy olyan város, ahol mi budapestiek szinte otthon érezhetjük magunkat.