Juli előző bejegyzése óta már az albumtervekkel is készen vagyunk, várjuk a csomagot a nyomdából… Persze azért ilyenkor is zajlik az élet, és attól sem estünk teljesen kétségbe, hogy most éppen nem járunk esküvőkre – a fényképezőgép azért néha előkerül a szekrényből. :)

A múlt hétvégén Cambdridge-ben tettem egy igazán villámlátogatást, 2 napra. Először jártam Angliában, de ezek alapján remélem, hogy nem utoljára. Sok régi “College”, ódon és kicsit újabb épületek, parkok ahol szerintem reggelente fésülik a füvet, emberméretű téglaházak, és valami nehezen leírható atmoszféra minden pici részletben.

Ahogy a boltban ráköszön az emberre az eladó (“Good Morning, Sir“), abban van valami megtanulhatatlan elegancia. A Jesus Green (park) bejáratánál egy nagy táblán jelölik a park 207 db, egyenként beszámozott (!) fáját; köztük külön színekkel azt a hetet, amelyet valamilyen okból idén pótolniuk kell. Vissza szeretnék menni, erre rá kell érezni… )

Ősszel lezárult számunkra az idei esküvői szezon,  még néhány fotókönyv tervezése van folyamatban, hogy karácsonyra vaskos albumok is kerülhessenek a fa alá. :)  Jól esik ilyenkor kicsit visszanézni a nyárra. Nem csak az albumba kerülő képekre, hanem saját magunkra is.

A nyár hosszú volt és munkával teli, de volt alkalmunk egy-egy hétvégére kikapcsolódni. Még júliusban jártunk Szlovéniában raftingolni és a canyoning veszélyeibe is belekóstólhattunk… Az alábbi képek egy hajnali séta alatt készültek és valójában nem képfényező-s képek, de képfényező-közeliek. :)

Fotó: Pallai Patrik, minimális utómunka: Juli. Enjoy!

Szeretem a telet, a hideget, a havat… Az olyan nyirkos, olvadós napokon azonban, mint amilyen a mai is, az ember szívesen felidézi a napfényt, a meleget, a nyarat. Elmereng korábbi derűsebb útjain, sőt, arra vetemedik, hogy még a fényképeit is előkeresse számítógépe elfeledett mappáiból… Velem legalábbis ez történt ma…

Sosem jártam azelőtt Spanyolországban… és földrészünk dél-nyugati felét amúgy eddig nem is nagyon látogattuk. Első- és másodsorban észak szerelmesei vagyunk, de a tavalyi év a konferenciákra járás miatt valahogy máshogy alakult. Nyár elején Attila még egyedül ment el Valladolidba, pár hónappal később aztán Madridba már magával vitt engem is. Félretettük hát a kempingfőzőt, sapkát-sálat, elővettük tarka nyári ruháinkat és irány DÉL!

Ha jól emlékszem annyira naivak voltunk, hogy csak egy gépet vittünk – persze ne cipeljünk sokat, számít a súly, meg aztán nem csak fotózni megyünk, megleszünk mi így is… Hát persze.

Az első két és fél napon nem is volt semmi gond. Attila benn ült a konferencián én pedig nyakamba vettem a várost. Szállásunk a központ közepén volt, a Gran Víaról nyíló utcában, egy apró kis szállodában, vagy inkább szállodácskában. Számos furcsasága mellett egy előnye volt: mindenhez közel volt. Így aztán felkerekedtem és el kezdtem felfedezni Madridot. Először csak a hangulatos utcák, díszes épületek kötöttek le, és a cégérek, árkádok, kandeláberek sora miatt nem tudtam nem fényképezni. Aztán eljutottam a királyi palotáig és néhány templomba is beültem megpihenni, örülni a csendnek, meg hogy végre észrevegyem: nincs munka, nyaralok. Lenyűgözött az építészet. Ha egyszóval kellene leírni mindazt, amit láttam, akkor a „pompa” lenne a legalkalmasabb. Igen, mindenből sugárzott az egykori dicsőség pompája – arany és fekete, dísz a díszen. Az én szívemhez ugyan közelebb áll a szépség letisztult, ennél egyszerűbb kifejezése, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érintett meg az a vizuális csoda, amit ott láttam.

Persze Spanyolország és így Madrid sem csak az építészete és műemlékei, hanem az ott élő emberek temperamentuma miatt népszerű. Önfeledt hahotázások, hangos perlekedések, önmagában a spanyol nyelv! és persze az elmaradhatatlan mutatványosok, az alkotásaikra alkudozó festők és a piac az ibériai sonkával, friss olajbogyóval és telt vörösborral a Plaza Mayor közelében. Hmmm. De jó is volt.

Második napomat, amit a fényképezőgép társaságában töltöttem, tehát már inkább az emberek határozták meg. Átnyergeltem a portré és teleobjektívekre és többé-kevésbé észrevétlenül próbáltam elkapni egy-egy pillanatot, mimikát, mozdulatot. Egészen megszerettem a várost!

Harmad-negyednapra aztán helyreállt a családi rend, vége lett a konferenciának és a fényképezőgép is visszavándorolt tulajdonosához. Persze semmilyen váltás nem megy könnyen… lehűlt, beborult és elkezdett esni az eső… Igen, Madrid úgy látszik neked mutatta meg szebbik arcát, de azért a nyár nem hagyott el minket teljesen, maradt még látnivaló bőven a közeli Segoviaban és Toledoban, ahol a maradék időt töltöttük. Azt azonban elhatároztam, hogy a legközelebbi „egyvagykétgépetvigyünk” kérdésnél nem a súly alapján fogok dönteni… :-)

A madridi út fotóiból készült zenés diavetítés az alábbi képre kattintva indítható:

Krakkóban jártam szeptember végén – rövid látogatás volt, hajnalban érkeztem, este vissza is jöttem, és mivel munka-ügyben voltam kint, csak kb. 11-ig voltam turista. :)
De a város hangulatából ezalatt a rövid idő alatt is megfogott valami, még egy borongós, esős, szürke őszi napon is. Hogy ezt a képek is visszaadják-e, nem tudom… de remélem. :)

Diavetítés, (kedvenc) zenével:

Vetítés és zene nélkül:

A nyáron egy konferencián jártam Valladolidban, ebben a szépséges spanyol (kis)városban. Madridtól bő két óra busszal, vonattal kicsit kevesebb – ha nincs éppen vasutassztrájk. :)

Először jártam Spanyolországban, de remélhetőleg nem utoljára – Valladolidot nem jegyzik a legnevesebb turistacélpontok között, de ha a többi városuk “csak” ennyire vonzó hely, már érdemes körbenézni…
Elsősorban a hangulat teszi különlegessé, azt hiszem. Például este 10-kor az egész város apraja-nagyja kint van a sok sétálóutcán, a város szívének számító Plaza Mayor-on vagy környékén. És jókedvűen, vidámak, jó közöttük lenni – ráadásul a spanyol talán a legszebb nyelv, amit eddig hallottam, érdemes nyitott füllel sétálni az utcán. :)

Megszámlálhatatlan sok templom van mindenfelé, minden második sarkon biztosan – sok száz éves, sok ezer főt befogadó templomok ezek, impresszív látványt nyújtanak… legkülönlegeseb köztük talán a valladolid-i katedrális: szemre úgy tűnik (és az útikönyv ezt igazolja is), hogy kb. 300 éven keresztül folyamatosan építhették. Hatalmas nagy, láthatóan sok különböző részből összetoldozva – kívülről még feltűnőbbek a vöröstéglás betoldások a fehér mészkőben, de belülről sem kifejezetten egységes stílusú épület. Szombaton pedig amerre sétáltam, az összes templomban folyton esküvő volt, én nem is értem, hogy… de lehet, hogy kiköltözöm, ez az esküvőfotósok Mekkája kell legyen. :))

Persze vittem fényképezőgépet is, néhány fotó és rövid kis vetítés látható most itt a Képfényező blogon: