Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Előfordul sokszor, hogy a fényképezés valahogy felüdít. Sőt, legtöbbször így van, ezért szeretjük. Embereket fotózni pedig akkor lehet jól, ha szeretjük, szeretni tudjuk őket – gyerekek esetén ez kifejezetten könnyen szokott menni. Még akkor is, ha az amúgy mindig jókedvű, mosolygós és kiegyensúlyozott kisasszonynál rögtön eltörik a mécses, ahogy belépek az ajtón. :)

Azért ha már lenne fiam, bemutatnám neki... :)

A nagyobbik pici lányra már a szemfülesek emlékezhetnek (innen és innen), Hangira még nem, úgyhogy itt volt az idő:

"Hát te meg mit akarsz itt?"

Azt szoktuk mondani, hogy inkább a fényképezőgépet vigyük a gyerekekhez, mint a gyerekeket a fényképezőgéphez. A műterem, és minden kitalált környezet idegen, mű, és éppen a természetessége, a gyermeki őszintesége vész el. Így történt ez most is, és még inkább megerősített ebben a gondolatban – az otthon és a család hozzátesz a képekhez, és az egész hangulatához valamit, amit kár volna elvenni.

Egy idő után rájöttünk: Saci már fényképez. :)

Összeraktam egy rövidke zenés diavetítést is (a zenének külön örültem, mosolygósabbat már nem is találhattam volna :) ), ez az alábbi képre kattintva elérhető:

Diavetítés a képre kattintva!

Még mindig Budapest belvárosának kincseinél maradunk… valóságos aranybánya ez.

Itt találkoztunk Zsófival is, és készítettünk néhány fotót “just for fun“, még mielőtt Tamás megérkezett volna a közös képekhez; ha úgy tetszik, készítettünk neki egy kis meglepetést. Szeretem az ilyen fotózásokat; az “intimnek” nevezett műtermes fotózás valahogy nem az én világom. Ez viszont valahogy természetesebb, őszintébb, ugyanúgy örömet okoz (neked és a párodnak is), és még csak nem is kell mindenki elől titkolni, büszke lehetsz rá. :)

Szeretem a “klasszikusan szép”-et, minden tekintetben – és ez végül össze is állt. Helyszín, stílus, ruha, Zsófi – úgy érzem, megtaláltuk a legjobb környzetet és hangulatot. Legalábbis nekem tetszik, de a lényeget illetően Tamást és Zsófit kellene megkérdezni… :)

A lentebbi képre kattinva zenés diavetítésként, az alatta lévő kis képekre kattintva pedig csak úgy, egyszerűen megtekinthetőek a fotók.
Zsófinak köszönet a modellkedésért, a Nikon Magyarországnak pedig a rendelkezésünkre bocsátott felszerelésért. :)

A Nikon Magyarország jóvoltából egy hétig nálam járt az ősszel elérhető csúcstechnika, egy kis ismerkedésre. Próbáltam több különböző fotózást is erre a hétre időzíteni, köztük egy olyat, ami már régóta meglévő-érlelődő koncepció volt. Amikor Madridban jártunk, kezembe akadt Fernando Manso munkája, és ismét életre lehelte egy már kissé porosodó ötletemet: szerettem volna városképeket készíteni úgy, hogy legyen ugyan ember rajta, de az valóságos dísze legyen, ne pedig az esernyős idegenvezető után özönlő turista-sereg.

Így kerültünk vasárnap kora reggel a Várba Lindával – aki azonnal megértette, átérezte mit szeretnék. A bordó estélyi ruha, sőt talán még inkább a mozdulatok eleganciája az volt, amit kerestem. Ami illett a Vár, a Halászbástya és a Palota mellé, stílusában, kifinomultságában, ugyanakkor törékenységével mégis érdekes kontrasztot teremt a Palota tömege. Lindának tehát nagy köszönet a modellkedésért, együttműködésért, azért mert szívvel-lélekkel ott volt. Mindig öröm, ha az ember egy régóta dédelgetett tervét valóra válthatja – nekem ez most megadatott. :)

A következő képre kattintva megtekinthető egy zenés diavetítés az összes, arra érdemesnek bizonyult képből. :)
A bejegyzés végén pedig a szokásos kis válogatás képei láthatóak. Az egyik kedvenc munkám 2009-ből. :)

Mikor megbeszéltük Lindával ezt a kedves csütörtök délutánt, akkor tudtam, hogy el fogok vinni magammal egy tekercs Tri-X-et. Aztán elkezdtem gondolkozni azon, hogy tulajdonképpen miért is…

Ott a kezemben a meglehetősen jól dolgozó digitális technika, amivel elvileg mindent meg lehet csinálni, amit a film tud, ráadásul rögtön látható és korrigálható az eredmény, szélesebb tere van az utólagos feldolgozásnak – tehát elvileg semmi szükség nincs egy tekercs filmre. És technikai értelemben talán nincs is sok. Fekete-fehér képet lehet faragni egy “digitális negatívból” (RAW file-ból) is. Ha elég ügyes az ember, valószínűleg utánozni is tudja bármely fekete-fehér film tónusait is…

Van viszont egy hangulati tényező, amit nem lehet kikapcsolni, és nem lehet utánozni. Számomra a film ad egy olyan intimitást, amit a digitális nem, vagy máshogy tud csak elérni. A tudat, hogy ehhez most nem nagyon fogok hozzányúlni, csak kijön a laborból, és kész van; a felelősség, hogy nincs utólagos korrekció, meg a kijelzőn nézegetés… mind-mind felelősséget tesz a képek mögé. És ha az embert odaengedik, ahol a két ember között elérhető talán legszorosabb kapcsolatot láthatja, akkor ezt a felelősséget jó is érezni…

Ez az oka annak, hogy már Gyöngyiéknél is, és most Lindáéknál is előkerült a Tri-X. A film a fent leírtak miatt, a Kodak Tri-X meg egyszerűen kedvenc a fekete-fehér filmek között. Legalábbis ha ilyen emberi pillanatokat szeretnék megörökíteni.

Néhány olyan kép van most itt, amik nekem nagyon kedvesek – és amikért nagyon hálás vagyok Lindának és Sacinak, meg persze Lacinak, aki most nem annyira látszik. :)

Lindáék régi jó barátok, az egyetem kezdete óta ismerjük egymást – és részben az esküvői fotós “karrier” kezdetét is nekik köszönhetem, az első olyan esküvőm volt, ahol én voltam a fotós. A képeket itt a blogon is láthattátok, bár már elég régen… :)

Az esküvő óta eltelt három évnek apró, ámde annál mosolygósabb gyümölcse is van: Sacibaba. Jó dolog visszatérni fotózni olyanokhoz, akiknek már az esküvőjén is ott voltam, akikkel amúgy is baráti viszonyban vagyok – most is nagyon élveztem. Eltöltöttem náluk egy délutánt – egyszerűen jó volt nézni őket, rácsodálkozni, hogy van olyan kisember, aki még az én kezemben is hosszú ideig elvan sírás nélkül, jókedvűen, és úgy egyáltalán, felvidítja az embert egy ilyen mosolygós, jókedvű, kiegyensúlyozott család.

Hálás vagyok a nyitottságért, bizalomért, amivel fogadtak – nem kellett küzdeni azért, hogy “bensőséges” fotókat lehessen készíteni, nem egy idegennek szóló arcot láttam, hanem saját magukat. Pedig egészen biztos, hogy Lindának is furcsa órákon át egy objektív előtt lenni, szokatlan érzés, hogy akár az etetés csodáját is látja valaki… de ezekhez a képekhez ez kellett. Akárhogy is nézzük, a fotós lelkének is egy felfrissülés egy ilyen délután. :)