Moziban voltunk ma este. Ez önmagában nem volna persze érdekes, különösen nem annyira, hogy még egy blog-bejegyzést is megérjen. Ámde amit láttunk, annál inkább. Az elmúlt 1-2 napban némi nyilvánosságot talán már kapott (ld. Index), de még mindig nem annyit, amennyit megérdemelne.

A Vad Magyarország c. természetfilm az elmúlt sok év egyik legszebb film-élménye volt számomra. Elsősorban esztétikai élményként, de persze az ember lelkét is simogatja a tudat, hogy mindezt itthon forgatták. Utoljára sok évvel ezelőtt a Vándormadarak c. film adott hasonlót, de azt külföldön, külföldiek készítették – az pedig szokatlanul jó, hogy valamit itthon készüljön el profin, a világ többi részén is elvárt színvonalon.

Márpedig a Vad Magyarország ilyen. Ha jól tudom, jórészt német háttérrel, rendelésre és finanszírozással készült, márpedig őket nyilvánvalóan nem az győzi meg, hogy esetleg nekünk, magyaroknak az érzelmi háttér miatt már a középszerű is gyönyörűnek tűnne. Ez a film valóban megkapóan szép. Nem csupán a technikai háttér és a profizmus miatt. De akik ilyen és ehhez hasonló tájképeket képesek egy filmbe komponálni (sorozatosan), azoknak nyilvánvalóan lelke van ehhez a műfajhoz:

Fotó: Olma Frigyes

Vad Magyarország

Mert ez a film nem az öncélú technikai bravúrokról szól. A helyére került minden. Nem azért szép, mert meghökkentő képsorokat látunk a halat a vízből kitépő rétisasról. Hanem azért, mert a technikai bravúrral nem elégedtek meg a készítők. A kompozíció, a történet, a zene, … mind-mind egyszerre tudott fontos lenni.

No, ezért KELL megnézni. Márpedig ehhez sietni kell: jelenleg csupán az biztos, hogy április 27-ig (e hét szerda!), napi három vetítéssel az Urániában megnézhető. Ha van olyan, amit igazán szívből ajánlok mindenkinek, akkor ez az. Szánjátok rá az időt, sokáig emlékezetes lesz!

Steve McCurry egyike a ma élő legnagyobbaknak.

Steve McCurry: Afghan girl

Van egy fotója, amit talán mindenki ismer, állítólag a világ legismertebb fotója. Portré egy afgán lányról (ez itt, jobb oldalt).

Mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlom a weblapját (http://www.stevemccurry.com), van sok olyan galéria ott, amelyekben el lehet veszni. És az ember csak azt veszi észre, hogy a tea kihűlt, elfelejtette meginni… és csak nézi, csak gondolkozik, és elveszett az időben kicsit.

Hasonló szintű figurák esetén kevés dolog hangzik butábban, mint amikor valaki megpróbálja megmagyarázni, hogy mitől jó – ezt meg is próbálom elkerülni. Egy dolog biztos, és ennek jelen bejegyzés szempontjából komoly jelentősége van: Steve McCurry, sokakkal ellentétben színes fényképeket készít, a sokak közül felismerhető képeihez hozzátartozik a szín- és tónusvilág.

Ebben pedig nyilván nagy része van/volt a filmnek, amit használt. Saját bevallása szerint élete során, pár évtized alatt kb. 800.000 felvételt készített, nagy részben Kodachrome diára. E film gyártását hosszú idő után a Kodak beszüntette – Steve McCurry pedig felkereste őket, hogy elkérje a gyártósorról lejövő utolsó tekercset.

Befűzte a gépbe, és elindult, körbe a világban. Egyetlen tekercs volt, az utolsó, abból a filmből, amivel kicsit összenőtt a pályafutása is. És fényképezett. Valami egészen furcsa romantikája lehet: kettesben utazni egy tekercs filmmel… :) De ilyen hosszú kapcsolat után szinte érthető.

Mindenesetre érdemes átfutni a történetet, és utána megnézegetni, ízlelgetni a képeket. Nyilvánvaló, hogy a történtek rögtön adnak valamiféle érzelmi hátteret az egésznek, és azt sem vitatom, hogy némiképp elfogult vagyok Steve McCurry irányában. De azt hiszem, egyetlen tekercsből ezt kihozni nem sikerülne bárkinek (a képre kattintva elérhető a képgaléria a Vanity Fair oldalán):

Steve McCurry - az utolsó tekercs

Talán elsőre fura, hogy kerül egy ilyen bejegyzés erre a blogra… úgyhogy elöljáróban írok pár mondatot arról, hogy miért került ő ide, utána pedig Robert Doisneau-ről pár szó, néhány kép, weboldalak, stb.

Ami biztos: a kedvenc fotográfusom, nagyon szeretem a munkáit, ahányszor belelapozok egy albumba, vagy ránézek a (menyasszonyomtól kapott) falinaptárra, újra és újra kedvet kapok én is a fényképezéshez.

Nehezen tudnám egy szóban megfogalmazni, mi az, ami annyire megfog a képeiben… de azt hiszem, az egyszerűsége, a hétköznapisága, az a szeretet és figyelem, ahogy a körülötte lévő embereket, világot nézte – ez teszi őt naggyá. Érdemes is így járni-kelni a világban. A mindennapi, természetes és ismerős részleteknek, történéseknek megörülni, a különleges, ritkán látható vagy elérhetetlen helyett azt keresni, ami a miénk, sajátunk, közel áll hozzánk.

Közel áll hozzám ez a gondolkodásmód, nyilván ezért is szeretem. Ennek köszönhető a sok közelkép, kifigyelt apró részlet az esküvői képeimen, az egyébként hétköznapi növényeket ábrázoló makrófelvétel, a körülöttem lévő város képei… jó dolog ezeket észrevenni, ezekben meglátni a szépet – sőt, szebbnek látni, mint amilyennek általában szoktuk.

Robert Doisneau: 1912-ben született Franciaországban, a XX. század elejének, közepének világszerte ismert fotósa (André Kertész és Henri Cartier-Bresson generációja). 1930-ban kezdett fényképezni, ’32-ben jelentek meg első képei az “Excelsior” c. lapban, ’34-től dolgozott hivatásos fotósként, először a Renault-nál.

Ebben az időben, a ’30-as években jelentek meg és terjedtek el a Leica kicsi, könnyű és jól kezelhető gépei, és Doisneau-ék ezt kihasználva tudták a fényképezőgépet kivinni az emberek közé, feltűnés nélkül és gyorsan dolgozni.

Párizs élete, utcái, a város hétköznapjai kedvenc témái közé tartoztak, sok-sok szívet melengető életképe készült itt. Jóbarátja, és saját állítása szerint egyik kedvenc “modellje” volt Picasso – a fennmaradt képek szerint valóban egymásra találtak, mindketten humoruknál voltak… :)

Legismertebb képe talán a “Le baiser de l’hôtel de ville (Kiss by the Hôtel de Ville)”. Készítésének körülményei 1950-ig nem voltak ismertek, ekkor egy francia pár beperelte a fotóst, hogy tudtuk nélkül fényképezte le őket. Így derült ki, hogy a képen nem a pert kezdő pár, hanem Françoise Bornet színésznő és akkori barátja, Jacques Carteaud látható, akiket Doisneau kért meg a kép elkészítésére, és fizetségül egy példányt kaptak is belőle. Ez az eredeti példány 155.000 €-ért kelt el egy 2005-ben egy árverésen…

A Renault-gyárnak 1939-ig dolgozott, ekkor az leégett, Doisneau pedig szabadúszó reklám- és képeslap – fotósként folytatta. A háború alatt Párizsban élt, fotózott, ennek eredménye többek között az 1942-es “Fallen Horse” c. képe. Megintcsak kivételes pillanat, gyönyörű tónusvilág, és valahogy a nézőpont miatt máris ott érezzük magunkat, a tömeg részeként…

Ilyen kis méretben sokszor nehéz észrevenni a képeiben rejtőző humort… de nagyobban már látszik. Sok fotójára igaz, hogy első ránézésre még nem tűnik fel, mi is a lényeg… illetve elsőre sokszor csak a nagyon szép tónusvilág, remek szerkesztés, nézőpont, jól megfogott fények tűnnek fel.

Aztán érdemes kicsit közelebbről megnézni mondjuk a háttérben megbúvó szereplőket, a kirakatban lógó festmény témáját, vagy a dolgozó festő előtti vásznon alakuló alakot (nojó, ehhez súgok: egy női akton dolgozik éppen – de ekkorában sajnos nem látszik). :)

(A képekre kattintva lesznek azok nagyobbak is…)

A számtalan remek képből itt csak egy párat mutattam, és amúgy egyáltalán… írtak már róla sokat, sokkal többet is az interneten. Végül tehát álljon itt néhány link, a további kíváncsiság kielégítése érdekében:

• RobertDoisneau.com
• Staley Wise Gallery / Robert Doisneau
• Masters of Photography / Robert Doisneau (fotói, elérhető cikkek, megvásárolható képek)
• Transindex.ro / Robert Doisneau (külön is ajánlom az oldalt, sok kiváló fotós képei elérhetőek itt)
• AllPosters.com / Robert Doisneau (megvehető poszterek, keretezett képek)

És minden linkajánlatnak örülök, ha valaki tud még jó oldalról, írjon! :)